Hatodikos kisdiák ül egy fogászati rendelő zord várótermében. Rettenetesen fáj a foga, s életében először jár fogorvosnál. Megszeppen, amikor nyílik a rendelő ajtaja, s egy magas, derék, fehérköpenyes doktorbácsi szól ki érdes, mégis szelíd hangon, mosolyogva: „-Gyere legény! Te következel!” S a kedves, mosolygós, mégis tekintélyt parancsoló, őszes hajú, fehér köpenyes fogorvos láttán felbátorodik a kisdiák és már nem is fél annyira. Kedves szavak, vizsgálat, kezelés, a kisdiák félelme pedig a fájdalommal együtt elmúlik. Még néhány alkalom, kezelés és rutinellenőrzés után, a doktorbácsi megkérdezte az immár cseperedő diákot, hogy van-e még valami pansza, mire a diák annyit válaszolt, hogy fogfehérítést szeretne. Erre a doktorbácsi nevetve megveregette a diák vállát és azt válaszolta: „Arra semmi szükséged fiam. Majd, ha már tévében szerepelsz, akkor megcsináljuk!”

Valahogy így kezdődött az ismeretségem Dr. Kürti László fogorvossal, hiszen Róla van szó a fenti kis történetben. A megszeppent kisdiák, pedig alulírott.

Így ismertette meg magát a Nagyzerénden született Kürti László fogorvos a páciensekkel, s immár 50 esztendeje annak, hogy friss diplomás fogorvosként elmargittaiasodott. És az ismertséget elismertség is követte. Ehhez azonban kellett az a kimagasló szakmai tudás, amelyről Dr. Kürti László közel 50 évig végzett munkája alatt bizonyságott tett. Nemcsak a rendelőből, fehér köpenyben ismerhették meg Őt a margittaiak, hanem a közéletből is. Társasági ember volt, s a rendszerváltás után kivette részét a város és környéke kulturális életéből is. Elnöke lett a margittai RMDSZ-nek, s ezidáig Ő töltötte be a leghoszabb ideig ezt a tisztséget, mintegy 13 esztendőn keresztül. Nemcsak a magyarságot szolgálta, hanem Istenét és egyházát is, hiszen főgondnoka volt nemcsak a margittai Református Egyházközségnek, hanem az Érmelléki Református Egyházmegyének is. Mindemellett ismerhettük Őt, mint nevettető színjátszót, hiszen oszlopos tagja és rendkívüli érzékkel megáldott egyénisége volt a város magyar színjátszócsoportjának is.

Fehér köpeny, egyház és színpad. Komolyság, egy tekintélyt parancsoló, szigorú, mégis vidám, társasági EMBER, aki nem vetette meg a társaságot, a bort és a nótát. Nagy műveltségének bizonyítéka az a sokszor elmondott, ékesen megfogalmazott beszéd, amit számtalanszor hallhattunk tőle az Isten házában, de akár a színpadon vagy egy-egy megemlékezésen. Senki nem tudott úgy nekrológot írni a város nagyjairól, mint Ő.  Írásaiban mindig benne volt a magas szintű irodalmi nyelv, a barátság, de a keserűség és öröm egyszerre. Most, amikor róla írok, újra elolvasom azokat a nekrológokat, amelyeket Ő írt pályatársairól a Margitta és Vidéke lapban, Jagamos doktorról, a jóbarátról Dr. Nagy Kálmánról és a mindenki főnökéről, Pop Mircea orvos-igazgatóról.

Drága Doktor Úr! Most, amikor Önre emlékezünk, kérem nézze el nekem, hogy nem tudok olyan magas szinten írni, mint ahogyan Ön tette ezt. Cserébe ígérem, hogy énis elnézem Önnek, hogy az a beígért fogfehérítés elmaradt (immár örökre).

A minap egy idős, egyetemet végzett, az előző rendszerben bizonyos tisztséget betöltő régi ismerősömmel beszélgettem. Felhozódott a nemrég véget ért helyhatósági választás és a fiatalok szerepvállalása a közigazgatásban. Enyhén szólva: nagyon is különbözött a véleményünk. Mindannyian ismerjük a címben szereplő szólást, amit általában az idősebb, tapasztaltabb generáció mond rosszallóan a hanyag, felelőtlen, nemtörődöm fiatalokra. Kijelentem, tisztelem az időseket, meghallgatom és tiszteletben tartom tudásukat, tapasztalatukat, korukat, de ellentmondanék a fiatalokra vonatkozó rosszindulatú általánosításnak.

Jómagam is a fiatal, a szárnyait bontogató generációhoz tartozom, de kicsit nagyképűen azt hiszem, elmondhatom, hogy van némi múltam és tapasztalatom a közéletben, a közéleti munkában. Vannak olyan esetek, amikre én is néha viccesen, vagy éppen szomorúan rávágom: „ezek a mai fiatalok…” Ilyen az, amikor azt látom, hogy vandálok a közvagyont rongálják: szemeteskukákat borogatnak az utcán, padokat törnek szét a parkokban vagy eszközöket rongálnak meg a játszótereken. Ezt mind elítélem és azt mondom, hogy ezeknek a mai fiataloknak bizony hiányzik a gyerekszoba. De ki a felelős azért, ha a gyerek ilyen lesz? Nem a szülők és nevelők, akik erre tanították őket, vagy passzívan hozzájárultak, hogy ilyenné váljanak? Akkor nem inkább azt kellene mondani, hogy „ezek a mai idősek…”?

Azzal sem értek egyet, hogy egyes szakterületeken az idősek egyszerűen nem hajlandók átadni a teret a fiatal szakiknak, és csodálkozva mondogatják, hogy az ifjú tehetségek elhagyják a szülőföldet. De ha nem engednek nekik teret, miért csodálkoznak ezen?

Szeretnék néhány pozitív példát bemutatni és bebizonyítani, hogy fiataljaink igenis felelősségteljesek, komolyak és van célunk a jövőnkkel és a munkánkkal kapcsolatban, mégpedig itthon, a szülőföldünkön.

Van itt Bihar megyében egy Szalacs nevű község, amit az ezer pince falujaként tartanak számon. Ebből következne az, hogy a szalacsiak igenis szeretik a jó nedűt, a fiatalok elzüllenek és csak a bulin jár az eszük. Ellentmondok ennek. Van ennek a községnek egy jól működő ifjúsági szervezete, amely hasznosan és önkéntesen tevékenykedik a közösség érdekében. Van ennek a községnek egy ismert és elismert cserkészcsapata, amely felelősségre, segítőkészségre, becsületességre neveli a gyermekeket. És van ennek a községnek egy fiatal, felelősségteljes, komoly elöljárója, Horváth Béla, aki rekordot döntött, hiszen mindössze 24 évesen választották meg a község polgármesterének 2012-ben. Kitartó, kemény és felelősségteljes munkával, a község és annak lakói érdekében végzett tevékenységével kivívta az elismerést és idén június 5-én a község lakosai újraválasztották, így 28 évesen immár második polgármesteri mandátumát kezdheti meg. Fiatal, egyetemet végzett ember, aki dolgozott diáktanácsban, volt irodavezetője a szintén fiatalon befutott és nagy szakmai elismertséggel bíró Cseke Attila szenátornak, cserkészmozgalmat alapított és most polgármester. 28 évesen másodszor.

Van egy másik község Bihar megyében, Paptamási. Él itt egy fiatal, konok természetű, mégis elismert fiatalember, akit Major Lórántnak hívnak. Mindössze 32 éves, de gazdag életút van már a háta mögött. Eddig a község kultúrigazgatójaként tevékenykedett, szervezte a település kulturális és szórakoztató programjait, megalapította a helyi cserkészmozgalmat, létrehozta a község ifjúsági szervezetét, tagja volt a VIDIFISZ által életre keltett SzabadságFeszt első két szervezőcsapatának. Nem mondhatni, hogy egyik napról a másikra „alányúlt” valaki és felemelte. Dolgozott, harcolt, szervezett és kitartó munkájának köszönhetően a nemrég megalakult helyi tanács nagy többséggel úgy gondolta, hogy Paptamási alpolgármesteri tisztségére Ő a legmegfelelőbb személy.

Említést kell tennünk Monospetriről (Vedresábrány község). Itt több mandátumon keresztül nem volt alpolgármester a községben. Dolgozik ugyanakkor egy olyan fiatalember az önkormányzatnál, aki határon túl is megismertette már magát, hiszen ha kellett, akkor állampolgársági honosítást intézett, többszöri alkalommal konzuli napot szervezett a faluban, hogy az itt élőknek ne kelljen messzire menni állampolgársági ügyeik intézése rdekében, megalapította a község ifjúsági szervezetét, tagja a megye legfiatalabb néptáncegyüttesének, a Bábotának, intézi a falu szociális ügyeit, de hangja ismerős lehet az éterből is, hiszen műsorvezetője a Partium Rádió margittai stúdiójának. Aki ismeri, az már tudja, hogy Kozák Róbertről írok, aki nem szégyelli, hanem büszkén vallja, hogy roma nemzetiségűként futotta be ezt a kerriert, és akit most, mindössze 27 évesen a helyi tanács egyhangúlag a község alpolgármesterének választott meg, ami azt jelenti, hogy a román nemzetiségű önkormányzati képviselők is elismerik munkáját és bíznak benne.

No persze, nem hagyjuk ki a szebbik nem képviselőit sem. Érbogyoszló községben is vannak tehetséges, komoly fiatalok. Itt is változások történtek, hiszen új polgármestert választottak a községben Kócza István személyében, aki a negyvenes éveiben jár, így még Ő is a fiatalabb generációhoz sorolja magát, és mellé Gulya-Kovács Andrea személyében egy mindössze 27 éves alpolgármestert. A község történetében eddig ő a rekorder kor tekintetében. Gulya-Kovács Andrea nem a civil szférából került a közigazgatásba, hiszen könyvelőként dolgozik és céget vezet.

Folytathatnám a sort, hiszen minden bizonnyal vannak még környékünkön sikeres fiatalok. Írásommal mindössze néhány példán keresztül szerettem volna bizonyítani azt, hogy az idősek tapasztalata és tudása mellé igenis szükség van a fiatalok lendületére, tenni akarásukra, ambíciójukra és arra a vagányságra, amely ma, a Facebook-generáció korában elengedhetetlen a sikerhez akár a köz-, akár a magánéletben. Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy „ezek a mai fiatalok…”

Ma dolgom akadt a nagyváradi adóügyi hivatalban! Borzongva közelítettem a bejárat felé (nem mintha félnivalóm lenne), de ugye az embernek mindig a negatívumok jutnak eszébe a "finánccal" kapcsolatban és a közintézmények dolgozói nem éppen a kedvességükről, szolgálatkészségükről híresek.
Köszönök az ablak túloldalán ülő úriembernek, aki hangosan vissza is köszön. Mondom, hogy több dolgot is kérnék egyszerre, s átadva a személyimet, már pötyögteti is a számítógépet, majd nevemet látva MAGYARUL folytatja. EZ VOLT AZ ELSŐ KELLEMES MEGLEPETÉS, hiszen sok magyar ember, aki ilyen helyen dolgozik egyszerűen nem hajlandó anyanyelvén megszólalni.
Mivel sajnos másolatom nem volt a személyimről, s erre szükség volt, útbaigazítást kértem. Nem dúlt-fúlt, mint a legtöbben tettek volna ilyenkor, hanem kedvesen, nyugodtan elmagyarázta, hogy merre találom a fénymásolót. Mitöbb (gyorsítva az ügyintézést) szólt, hogy addig hagyjam ott a kitöltött kérvényt, míg én fénymásolok, addig ő előkészíti az igazolásokat. EZ VOLT A MÁSODIK KELLEMES MEGLEPETÉS, hiszen volt már rá eset, hogy elhajtottak felvilágosítás nélkül, és kaptam egy fejmosást, hogy akkor menjek vissza ha megvan minden.
Visszatérve, még az ellenőrzés, iktatás, nyomtatás folyt, szóba elegyedtünk. Megjegyeztem, hogy Margittán még most sem lehet adóügyi bizonyítványt (Cazier Fiscal) kikérni a helyi kirendeltségből (viszont itt is kedvesek és segítőkészek az alkalmazottak), viszont már az is fejlődés Románia szintjén, hogy a korábbiakhoz képest nem kell 8-10 ablakot végigjárni az igazoláshoz, hanem egy helyen, egy ablaknál lehet mindent intézni, legalább Váradon. Ez volt a HARMADIK KELLEMES MEGLEPETÉS. 
Kedves közhivatalnokok! Ügyintézés, udvariasság és kiszolgálás terén vegyetek példát CSIKI GÁBOR ÚRTÓL! Jutalmatok lesz az ügyfél elégedettsége és elismerése. Talán valahol itt kezdődne a civilizáció . . .

Hihetetlen, hogy az ember ránéz egy régi képre és mennyi emlék árad a pillanat tört része alatt tudatába. Pedig nem egy személy, nem egy életesemény, nem egy táj képe az, "csupán" egy régi, ócska, rozsdás, szinte használhatatlan morzsoló, ami mellett talán naponta elmegyünk és észre sem vesszük. És mégis. Eszünkbe jut a morzsolás, arról a tengeri, arról a vetés, kapálás, tengeri szedés, a jószág, a falu, a régi falusi élet és gazdálkodás, amely ma már, tetszik nem tetszik NINCS. Ha van, hát nem olyan. Mert ami elmúlt, azt felidézni lehet, de visszatekerni az időt sajnos nem.

Régi képeim között kutakodva bukkantam erre a képre amit jó 10 - 15 éve készíthettem gyermekkorom nyarainak színhelyén, Érsemjénben. És eszembe jutott a morzsolás, a tengeriszedés a Császlón, a szőlő a feketefaluban, a nyári és őszi munkálatok. És eszembe jutott, mint megannyiszor az a személy, akivel ezeket az élményeket átéltem, és aki megtanított ezt a munkát elvégezni. Drága jó keresztapám, aki ezekkel az élményekkel és gyermekkorommal együtt elment. Felidézni lehet az emlékeket, de az időt visszatekerni sajnos nem. Másnak lehet jelentéktelen fotó, egy hasznavehetetlen tárgyról, nekem emlék.

És ez az egyetlen képkocka többet mesél, bármennyi filmnél. Mert ahogy ránéztem belém karolt, dalt csengett fülembe és végigkalandozott velem gyermekkorom évein, felidézett bennem minden jó emléket, és szememet behunyva újra ott látom magam, érzem az illatokat és álmodom.

Róla és Vele.

Valamikor a 30-as évek végén egy margittai kalapkészítő mester második gyermekeként megszületett az a Moka Béla, akiről akkoriban még nem gondolták, hogy egy világszenzáció főszereplője lesz.

A sors keze mindig keményen bánt Moka Bélával, aki azonban akaratos, kemény, ugyanakkor barátságos természetével soha nem hagyta legyőzni magát. Alig volt 18 éves, amikor egy súlyos traktorbalesetet követően bal lábát amputálni kellett. Nem tört össze. Akkor sem, amikor a repülőeltérítés után Bécsben társaival együtt börtönre ítélték. Akkor sem, amikor feleségét a karhatalom válásra kényszerítette. Akkor sem, amikor 1975 decemberében megkezdte 23 éves börtönbüntetésének letöltését Szamosújváron majd folytatta Craiován. Akkor sem, amikor meghalt az édesapja és nem lehetett ott a temetésén.

Igazságérzete, akaratereje börtönbüntetése alatt sem csorbult. A titkosszolgálat folyamatosan próbálta beszervezni, de Ő határozottan ellenállt. Olyannyira, hogy egyszer megverte az őt vallató tisztet is. A legsötétebb korszakot követően, amikor 1988 januárjában, Ceauşescu 70-ik születésnapján amnesztiát kapott fellélegezhetett, ám az igazi szabadulásra még két évet várni kellett. Nehéz volt, de megérte, hiszen a rendszerváltás elhozta számára azt a szabadságot amelyért egész életében harcolt. Az igazságügy mind a hat gépeltérítőt rehabilitálta és újra feleségül vehette élete szerelmét, a mindenki Incijét, akivel annyi év távollét alatt, jóban és rosszban mindvégig kitartottak egymás mellett.

Moka Béla egész életében a szabadságért és igazságért szállt harcba. Élete egy kalandregény volt, amelyről könyv íródott és film készült. Ennek a kalandregénynek most vége lett. Moka Béla ismét felszállt egy repülőre, de ezt már nem kell, nem lehet eltéríteni, mert ez a gép már nem landol sehol. Nem kell kényszeríteni a másodpilótát és a rádióst, hogy Bécsbe repüljenek, mert ennek a gépnek a pilótája tudja, hogy hova szállnak. Az örök szabadság, az örök igazság repülőtere mostmár a tied! Jó utat neked Moka Béla!

Tőtős Norbert

Nem szeretek nekrológot írni. Nem szeretnék most sem. Néha azonban az ember kötelességének érzi, hogy emlékezzen. Emlékezzen arra akit ismert, tisztelt és akinek eltávozása döbbenetet keltett. Ez az ember becsületes nevén Szebeni Barna volt, de barátságból, tiszteletből mindenki úgy ismerte, Szebeni Bandika! Ismert és elismert pedagógus-házaspár gyermekeként született 1945-ben.

Fogorvosi pályára készült, de az élet úgy hozta, hogy fogtechnikus legyen. Eredeti terve azonban nem maradt álom, hiszen fia Csongor és menye Andrea elvégezték a fogorvosi egyetemet, édesapjuk pedig feleségével együtt dolgozhatott technikusként a páciensekért. Lánya Melinda nem szállt be a csapatba, őt a nagyszülők hivatása vonzotta és pedagógus lett. A család, feleség és gyerekek mellett a mégnagyobb kincs a két unoka volt. Energia, vidámság, jókedv volt egész élete. Nevetett és nevettetett mindenkit. Jómagam amikor néhány évvel ezelőtt először jártam laboratóriumában nem ismertem meg a fehér köpenyes mosolygós úriembert, hiszen számomra a Horváth János Társaság komikus színjátszója, az örökké vidám, a hétköznapi Bandibácsi volt a megszokott. A bort, a nótát, a mulatságot soha nem vetette meg. Viszont a móka mellett mindig benne volt a felelősségtudat, a másokon való segíteni akarás, az emberek szolgálata. Hiszen ez is szolgálat. Ez az oldala mutatkozott meg a református egyház prezsbitereként, amely által szolgálta Istent és egyházát, valamint a színjátszócsoport tagjaként, amikor vidámságával és humorával szolgálta embertársait.

Soha nem panaszkodott, soha nem volt fáradt. Energia, elégedettség sugárzott belőle, amely átragadt a körülötte lévőkre is. Ezért nehéz elfogadni, hogy nem láthatjuk többet színpadon, nem láthatjuk énekelni az egyházi kórusban, nem láthatjuk többet fehér köpenyben, s immár nem élheti meg az áprilist, hogy elfújhassa születésnapi tortáján a 70 szál gyertyát. Hisszük azonban, hogy ez a közel 70 esztendő nem volt hiábavaló, hiszen kezének munkája ott marad minden páciensükön, mosolya megmarad a nézőkben, emléke pedig a barátokban, ismerősökben.

Most sokan siratják, de én vidáman búcsúzok, hiszen fogunk még nevetni BANDIBÁCSI! Nyugodj békében!

Tőtős Norbert

Most jött el az ideje annak, amikor beszélnünk kell!

Mindenki ismeri már a Mikó-per részleteit! A 2002-ben visszaszolgáltatott Székely Mikó Kollégium ügye kapcsán, a bizottság három tagját, Markó Attila akkori államtitkárt, jelenlegi parlamenti képviselőt,  Marosán Tamást, az Erdélyi Református Egyházkerület jogi tanácsadóját, valamint Silviu Clim volt igazságügyi minisztériumi jogi tanácsadót fogtak perbe. Sok évi huzavona, többszöri elnapolás után, ma ítélet született! A letöltendő börtönbüntetést végezetül, felfüggesztett börtönbüntetésre változtatták jogerősen! 

Markó Attila nyilatkozata szerint nincs különbség letöltendő és felfüggesztett között! Teljesen igaza van!

Az ítélet során vagy elítélnek valakit, vagy felmentenek . . . Ez a nevetséges per és huzavona egyértelműen példázza a román állam (ál)igazságszolgáltatását az erdélyi, partiumi magyarokkal szemben! A román igazságszolgáltatás ma megbukott! Azzal, hogy évekig húzták-tolták-halasztották az ügyet, egyértelművé vált, hogy nem megalapozott a gyanúsítás, nincs bizonyítékuk, de már nem akarták lejáratni magukat a felmentéssel, és igaz emberek nevének a tisztára mosásával, hanem mondva csinált okok miatt ítéletet hoztak.

Kató Béla az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke nagyon találóan és igazul fogalmazta meg, hogy ezzel nem Markó Attilát, hanem a 700 ezres erdélyi reformátusságot, a másfél milliós erdélyi magyarságot csapták arcul. Ezzel a döntéssel, nemcsak három ember erkölcsén ejtettek csorbát, hanem visszaállamosítják a Mikó kollégiumot! 

25 évvel a rendszerváltást követően ismét kezdetét veszi a kommunista rezsim jellemzője. A MAGYAR egyházi ingatlanok államosítása, magyar emberek elítélése! Pedig mi nem kértünk sem többet, sem kevesebbet, mint azt, ami a mienk, és ami a törvény adta módon megillet bennünket! Az ügy azonban még nincs lezárva! Az emberjogi bíróság az utolsó reményünk!

No, de mi a fene?! Mit beszélek itt többes szám első személyben, mikor ez "markóatilláékról" szól! NEM! Ez rólunk, erdélyi, partiumi magyarokról, reformátusokról, katolikusokról, stb, szól! Ez nem Markó és társai ügye. Ez a mi közös ügyünk! Egy emberként kell kiállnunk az ügy mellett, hiszen csak így tudunk erőt felmutatni! Ha ezt nem tesszük meg és az ítéletet nem semmisítik meg, akkor ez csak a jéghegy csúcsa lesz, ezáltal elindulhat egy olyan lavina, amelyik beláthatatlan következményekkel, további államosítással, ítéletekkel járhat!

Talán én egyedül kicsi vagyok, de azt érzem KI KELL ÁLLNOM Markó Attila, Marosán Tamás, Silviu Clim és a Mikó-ügy mellett, és erre buzdítok mindenkit!

Nem véletlenül csatoltam e bejegyzéshez Markó Attila választási plakátját! A szlogen fogott meg! "JOGAINK, JAVAINK, JÖVŐNK!" Igen. Törvény adta JOGAINKkal kérjük a minket megillető JAVAINKat, hiszen kissebbségi létünkben csak így lehet JÖVŐNK!

P.S: Szégyelld magad román igazságügy! 

Ismét túl vagyunk egy választáson, ismét túl vagyunk egy magyar-magyar csatározáson! Kedden koradélután az Országos Választási Iroda hivatalosan is közölte a végleges választási eredményeket! A második fordulóba Victor Ponta és Klaus Iohannis mérkőzhet meg. 

A két magyar jelölt közül, Kelemen Hunor, a 25 éve egységes, ugyanazzal a névvel és logóval rendelkező RMDSZ jelöltje, a magyar szavazatok elsöprő többségét, mintegy 329 727 szavazatot gyűjtött be, míg a választások után nevet változtatott Erdélyi Magyar Nincsegyszázalékom Párt (EMNP) jelöltje, Szilágyi Zsolt mindössze 53 146 voksot kapott. Utóbbinak ez a szavazatszám 0,56 %-t jelent. Ezen eredmények tükrében, a csúfosan leszerepelt nemlétező párt vezetői sajtótájékoztatón jelentették be lemondásukat, valamint különféle magyarázkodásokba kezdtek annak bizonygatására, hogy miért volt alacsony a magyarok részvételi aránya, valamint elkezdték bizonygatni, hogy a választási eredmények igenis a néppárt erősödését jelzik, szemben az RMDSZ gyengülésével. 0,5 % a 3,5 %-al szemben. Szívük joga azt összehazudgálni, amit akarnak. Viszont nem tudnak meghazudtolni 329.727 erdélyi és partiumi magyart, akik egységet mutatva kiálltak az egyedüli hiteles  szövetség, az RMDSZ mellett.

Szilágyi Zsolt és Toró T. Tibor egyvalamiről felejtett el azonban nyíltan és őszintén beszélni. Mégpedig arról, hogy hová lettek a szavazatok? Lehet azt mondani, hogy a "bukaresti politikát megszálló korrupció" az oka, vagy azt, hogy Kelemen Hunor nem vállalta a nyilvános (véleményem szerint értelmetlen) vitát, vagy akár azt is, hogy a magyarok félnek a következményektől, ha nem az RMDSZ-re szavaznak.

Ezek mondvacsinált hazugságok. Az RMDSZ 270 ezer támogató aláírást gyűjtött össze és 329 ezer szavazatot. Ezzel szemben a néppárt 217 ezer aláírást és 50 ezer szavazatot! Érezhető a különbség? Hova tűnt egy hónap alatt 150 ezer támogató? Mondok érthetőbb példát is. A Bihar megyei Érmihályfalván sajtótájékoztató keretében és Szilágyi Zsolt jelenlétében mutatták be a kettőezredik mihályfalvi lakost, aki támogatta Szilágyi jelöltségét. Csodák csodájára, vasárnap mindössze 493 darab (!) szavazatot kapott Szilágyi Érmihályfalván! Hová tűnt egy hónap alatt 1507 szavazó? 

Ezek azok a kérdések, amelyekre önök választ kell adjanak azon magyaroknak, akiket az elmúlt két év választási kampányaiban becsaptak! Lásd a 6-3-as blöffelméletet, vagy a 2 több, mint 1 hazugságot! 

Ezeken elmélkedve aztán mégiscsak akad EGYETLENEGY néppártos kampányszlogen, amelyel egyet tudok érteni. 2012-es helyhatósági választások egyik gusztustalan kampányfogása volt a néppártos logóval ellátott gumióvszerek reklámozása, a Kossuth-nóta szövegével: "Mindnyájunknak el kell menni!' Ezzel egyetértek uraim! Önöknek mindnyájuknak el kell menni, távol az erdélyi és partiumi magyarság politikájától, közéletétől, hiszen ígyis okoztak már elég kárt és megosztást!

"Legyen a béke teveled" - ennyit jelent magyar fordításban.

Holokauszt emlékévet írunk. A romániai zsidó deportáltakra emlékezünk, akiket a második világháború ideje alatt deportáltak. Európa-szerte mintegy hat millió zsidó végezte a német halálgyárakban, ezek közül 131 ezer Észak-Erdélyből. 1944 május 23-a és június 27-e között Nagyvárad vasútállomásáról 27 ezer zsidót (nagyváradiakat és környékbelieket) szállítottak el.

Vasárnap alkalmam volt részt venni a Nagyváradi Zsidó Hitközség által szerevezett megemlékezésen, melyen nagyváradi Holokauszt túlélők gyújtottak gyertyát sorstársaik emléke előtt. A megemlékezést követően a nagyváradi vasútállomás épületén emléktáblát avattak az innen elszállított zsidók emlékére.

Zsidók. Ugyanolyan emberek, mint mi. Ugyanazt a nyelvet beszélik, úgyanúgy esznek, isznak, dolgoznak. De megbélyegezték őket és ők némán tűrték sorsukat. Egy sárga csillag, melyet némán viseltek. Ám ez a néma jel, jövőjüket pecsételte meg. A megemlékezésen jómagam is büszkén tűztem ki a sárga csillagot, jelzésképpen: ami megtörtént a múltban, annak soha többé nem szabad megismétlődnie. Emlékezzünk és tiszteljük embertársainkat!

A képen Böhm Zoltán 78 éves nagyváradi Holokauszt-túlélővel, aki miután szerencsésen hazatért a koncentrációs táborból, még két háborút is végigharcolt Izraelben. Ezután tért haza Nagyváradra.

"Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,"

Ezeket a sorokat írja az a "másik néven ismert Petrovics" költő, A XIX. század költői" című versében. Ez teljes mértékben igaz is, én azonban most ellentmondva eme hitvallásnak, mégis egy saját örömömet osztom meg veletek.

Ma (szombat) délután a margittai közbirtokosság közgyűlésén vettem részt, s elbeszélgetve egyik jóbarátommal, szóba került az internet, a facebook, s az itt terjedő megosztások, kommentek, véleménnyílvánítások. Szóba került egy, az általa néhány héttel ezelőtti megosztás is, amely ellentmondásokat váltott ki a facebook-lakók közt. Nevezetesen a templomban való tapsolás helyességéről. 

Jómagam, mint hithű katolikus, egyetértettem nyakas kálvinista barátommal abban, hogy a templom egy szent hely, s nem egy színház, ahol nem illik tapsolni. Legyen az igehírdetés, szentbeszéd, vagy március 15-i, esetleg október 6-i, templomban megtartott megemlékezés, a templomba nem illik a taps. Ha mindenképpen tetszésünket akarjuk kifejezni, elfogadott a padkopogtatás, amivel nem zavarjuk meg Isten házának a szentségét, mégis taps nélkül kifejezzük tetszésünket.

Nos, szóba kerülvén a kommentek, véleménnyílvánítások, egyet értettünk abban, hogy a fanyalgás, a kötekedő, egymást piszkáló véleménnyílvánítások helyett sokkal nagyobb szükség lenne a pozitív véleményt tükröző írásokra, a megbékélésre és szeretetre utaló bejegyzésekre. Az uszító, embereket egymás ellen hangoló írásokra nincs szükség. Ekkor hangzott el az a mondat részéről, ami nekem nagyon jól esett, s a rengeteg kritika közt egy pozitívum volt számomra. Mégpedig, hogy "Szükség lenne minnél több ilyen Tőtipédia jellegű írásra."

Ez volt az a mondat, ami számomra elismerés, hiszen a mai ellenséges világban ritka az, amikor valaki munkáját elismerik. Erre írja Petőfi a fent idézett versszakot, én azonban ellentmondva nagy költőnknek mégis "eldaloltam" itt örömömet, s egyúttal köszönöm Lőcsei László református kántor barátomnak az elismerésért.